Az erős központi állam és a gazdaság néhány történeti összefüggése

A félázsiai kifejezés körül szép gondolatfolyamok indultak az elmúlt héten, amelyekről szerencsére részben lemaradtam az egyéb elfoglaltságaim miatt. Normális esetben szívesen beszállnék én is ezekbe a vitákba (maradjunk most annyiban: Orbán ellenzékiként még a kurucos erényeinket hangsúlyozta, nem az erőnek engedelmeskedőt). Most viszont egyenesen bosszant, hogy leginkább ez a kifejezés maradt meg Orbánnak azzal a beszédével kapcsolatban, amelyben előállt a farbával, amelyben freudi elszólások tömegére késztette Demján Sándor. Orbán szerint a gazdasági bajok csakis egy diktatúra között orvosolhatóak, az együttműködés pedig az ő olvasatában engedelmeskedés. Ez a felvetés gondolatilag téves, és kizárólag Orbán vágyát vetíti ki a jelen problémáinak orvosolhatóságára.

A közkeletűvé válással fenyegető vélekedéssel ellentétben, amely vélekedés magját szintén Orbán kommunikációs gépezete ültette el, nem a minél totálisabb diktatúrákban van a legnagyobb gazdasági virágzás és megoldóképesség. Nehéz egy ilyen leegyszerűsítésre körültekintően reagálni, de legalább arra a történelmi fejleményre rámutatnék, hogy Európában olyan államok emelkedtek fel a kapitalizmus és a gyáripar kifejlődésével párhuzamosan, ahol a központi állam ereje inkább nevetségesnek számított az akkori mezőnyben. Példának okáért a spanyol és portugál gyarmatosítás hatására kik erősödtek meg? Elsősorban a kevéssé erős központi hatalommal bíró angolok és a hollandok – az uralkodók képtelenek voltak olyan mennyiségű erőforrást elvonni a „hazai és külföldi befektetőktől”, amellyel megbénították volna a fejlődési lehetőségeiket. A hollandok kereskedőként egy darabig hozzáfértek a kolóniákhoz (16. század), de addig is nagyobb adót termeltek a spanyol királynak, mint amennyi nemesfémet nyertek a tengerentúlról. Külön úton jártak a franciák, akik példát mutattak a kontinentális Európa legtöbb államának: a 16. századra erős központi államot építettek, amely némi üzemzavar után a 17. században újra visszanyerte az erejét, majd Colbert megvalósította az első igazán tudatos gazdaságpolitikát. Az összefüggő beavatkozások részeként államilag létrehozott manufaktúrákkal átrendezte a piaci viszonyokat: megalapozta a fejlesztő államba vetett hitet. 
Láthatólag több út vezetett az országok versenyében szerzett előnyhöz. Leegyszerűsítve mára szerintem elég világos, hogy a vállalkozóknak a zöld lámpa és a gyorsítási lehetőségek jelentik a legjobb fejlődési lehetőséget, ugyanakkor célzottan a központi állam további lökést tud adni elsődlegesen az infrastrukturálisnak tekinthető ágazatok vagy a nagyon új piaci résekbe benyomulni képes innovatív vállalkozások fejlesztésével. Minden fejlesztő szándékú beavatkozást ezzel együtt a teljes üzleti-szolgáltatási környezettel számot vetve lehet megtenni, mert a nem szándékolt következmények egész sorával fenyegetnek az egyes lépések. Épkézláb kormányok ezeket a problémákkal képesek számolni és kezelni. A vállalkozók illetve az állam kontrolljának szükségessége és lehetőségei jóval több elvi vitát kínálnak számunkra, de ebbe nem mennék most bele.

Hozzá kell tenni mindehhez, hogy a demokratikusabbnak nevezhető viszonyok és a gazdasági fejlettség közötti összefüggés egy másik irányban is működik: minél több a jómódú ember, erős szervezet, annál nagyobb az esélye az ő autonóm viselkedésüknek, emiatt hajlamosabb valamiféle demokratizálódás felé tolni a berendezkedést. Egészében rendkívül sok kulturális tényező is hat, ahogy a hatalomgyakorlás mikéntje is sokat változtathat a fenti leegyszerűsített összefüggéseken.

Majd elfelejtettem, amiről még fájóbb, hogy elfeledkeznek a magyar közélet szereplői: nem csak a demokráciák képesek eladósodni, hanem bizony a királyok is. A 16. századi spanyol birodalom úszott az adósságban, de az I. világháború vagy éppen a II. világháború előtt sem pusztán a demokráciák (amennyire egyáltalán léteztek) adósodtak el nyakig (megjegyzem, a gazdasági világválságig Magyarország a kezelhető eladósodottság példája is lehetne). A II. világháborút felfoghatjuk az „adósságteher kinövésének” leginkább megvalósíthatónak tűnő szomorú kísérleteként. Azóta sem tudta megnyugtató módon kezelni a politikai és gazdasági elit azt a feszültséget, amely az állam beavatkozási kényszere („Mi az, hogy nem tesz semmit, mikor tudjuk, hogy akár fejleszthetne is?”), a kapitalista növekedéskényszer (pl. ma a stagnálás válságot jelent a gazdasági sajtóban), és az istenadta nép különböző igényei között áll fenn. A modern állam részben helyettesítette az ideológiai alapú irányítást a növekvő jólét ígéretével. Az államszocializmus és a nemzetiszocialista berendezkedés domináns eleme volt, hogy elvontabb, kevésbé materiális célokért mozgósította és mozgásban tartotta a népességet. Ez az út az állampolgári jólét és a gazdasági versenyképesség fejlődésébe vetett hit megrendülésével automatikusan vonzóbbá lesz: ilyenkor az ideológiai vákuum (pontosabban a „virágozzék ezer virág” központi toleranciája, vagy a „növekedés ideológiája”) nehezen tartható fenn.

A többségi szavazatmennyiség megszerzésre fókuszáló pártok alapvetően populisták, és könnyen elindulhatnak a kizárólagosságra törekvés útján. Külön szerencséjük, hogy az ideológiai harc nagy része nem koherens, szépen kidolgozott világképek részéről és egészéről szóló vitákból áll, hanem egyszerűen a jók és gonoszak felosztás egyre több ügyre való kiterjesztésére (ld. a szektaépítés receptjét Pratkanistól és Aronsontól). Halovány a határvonal, igazából a pártokat üzemeltető kulcsfigurák habitusán múlik az átbillenés. Innen nézve nem meglepő a gyakori pszichologizálás a Fidesz-kormány „elemzései” esetében.

Az egyik megoldás, amely kommunikációs szempontból előkészíti az ideológiai etetést, az a jó példák kijelölése. A magyar média támogatja a politikusokat abban, hogy egy-egy konkrét példaképet ész nélkül és állandóan sulykoljanak. Az egyik ilyen téveszmében tökéletesen összeforr Demján és Orbán világképe: Kína a jó példa. Talán akkor röviden és tömören el kellene varrni ezt a szálat is: legkésőbb a gyarmatosítás kezdete óta évszázadokig az európai „értelmiség” Kínát tekintette a „jó állam” példájának. Ezt a roppant méretű és remek fegyverekkel ellátott országot esélytelen volt katonailag megverni, nem is támadták meg az ipari forradalom által elhozott fegyverkezési előny megszerzéséig: 1662-ben a Tajvan szigetén kialakított holland támaszpontok ellenében Kína egyik nagyura egy inváziós hadsereget küldött – azóta élnek kínaiak ott, a hollandoknak válaszcsapásra sem futotta az erejéből. Az Európában divatossá lett finoman kidolgozott kínai áruk (selyem, porcelán, lakkozott termékek) ellenében sokáig csak nemesfémmel tudtak fizetni a európai kereskedők.

Európa mindeközben szívósan fejlődött: nem másolta a kínai példaképet, mégis megelőzte. Néhány országban az arisztokráciának nem volt megalázó „kalmárkodni” (Hollandia, Anglia), másutt a központi állam (Poroszország) egy képzett és elhivatott államigazgatás révén indította be a gazdasági fejlődés motorját. Ezeknek az országoknak a vezetői megfigyelték, másolták egymást, vetélkedtek egymással, és némileg felismerték a kiművelt emberfőkben rejlő gazdasági hasznot. Az eredeti ötlettel jelentkezők szellemi tulajdonjog elismerése révén anyagi haszonra tarthattak igényt. Ez a változás a legkreatívabb elméket az elméleti tudományosság és a profitorientált tevékenységek határára vonzotta, bár a reneszánsz és a nyomdatechnikával párhuzamosan felerősödő információs forradalom óta eleve kialakult egy réteg, amely az újdonságot kultiválta (ennek része a földrajzi felfedezések iránti szenvedély a ponyvaregényektől a gazdag, netán az állam által finanszírozott utazókig).

Európa „tudásbázisa” a középkor után egyedülálló módon gyarapodott, a kreatív humán erőforrás mennyiségi és minőségi mutatók mentén egyaránt új lépcsőfokokra lépett. A humán erőforrás egyre újabb találmányokkal jelentkezett, világszerte eladható termékekkel. A változásnak mintegy indikátora, hogy az Egyesült Államok – ugyan nem az iskolázott, művelt európai elit bevándorlására alapozva, mégis – a feudális jogi gátak maradványaitól megszabadulva a világ legerősebb gazdaságává lett 100 év alatt. Az euroatlanti fejlődést messze nem az állami erőfeszítések alapozták meg, hanem szemléletmódváltás, a műveltség önértéke egy aktív társadalmi rétegben, mozgalmakhoz hasonlítható léte, és éppenséggel ennek visszahatása a kormányzásra, a politikai kezdeményezésekre. Hozzátenném még, hogy a közoktatás bevezetése valójában a központi akaratnak való engedelmeskedés lehetősége miatt volt igazán vonzó az európai uralkodóknak. Szóval sok érdek, cselekvés, világnézet kövezte ki az utat addig, míg egy ideig Európa lett a világ közepe, és ebben a tanult, nyitott rétegek jelentették a kulcstényezőt, még ha a legjobb üzemanyagtól, a haditechnikailag alulfejlett világból való tőkeelszívástól nem is tekinthetünk el.

A legfőbb gond egy ország életében az alkotó erővel bíró humán erőforrás elvesztése. Ha itt, Magyarországon fokozódik az autokrata vezetési mód azzal az elittel, amely nem rátermett szakmailag, amely elfogadhatatlan emberileg, cserébe viszont még valamiféle eleganciát sem tud sugározni magából, akkor a maradék szellemileg tehetséges és a korrekt játékszabályokra fogékony ember is távozik az országból, és velük együtt az ő jelenlegi és majdani utódjaik. Egy ilyen további veszteség pedig a nyugat-európai országok felől érkező elszívó hatást tovább erősíti, bármilyen fordulat esélyét csökkenti, de még az önálló „harmadik út” kísérletekét is. Maga a bezárkózás, maga a diktatórikus hatalomgyakorlás vezet az igazi külső gyarmatosításig; a nyitottság, a másoktól való tanulás vágya indíthat csak el olyan kezdeményezéseket, amelyek javítják a versenyképességünket a világban.