Emlékeztető: Akasszátok fel a királyokat!

A diákmegmozdulások motorját a napokban maga a kormány adja a párbeszédképtelenségével, a sértő üzeneteivel, burkolt fenyegetéseivel. Részben örömteli, hogy az oktatás(gazdaságtan)kutatók szakértő mondatai a napokban figyelmet kapnak. Szintén örömteli, hogy a korábbi kormánypárt ezúttal nem hazudtolja meg korábbi tandíjkoncepcióját, nem áldozza fel a populizmus oltárán. Én csak annyit fűznék hozzá mindehhez, hogy az eredményes oktatás finanszírozásához nem kellene sokkal, azaz nagyságrendileg nagyobb erőforrás, "csak" szándék és szakértelem. Igen, igen sok probléma van Magyarországon, amely megnehezíti az előremutató és hosszútávú cselekvéseket, de ha más nem, hát a finn példa mutatja, hogy az emberek megbecsülésével és képzésével a perifériás helyzetünket meghaladhatjuk. Nincs a tanulásnál és tanulóképességnél fontosabb kérdés sem a saját életünkben, sem egy országéban - igaz, messze nem mindent  az iskolákban tanulunk meg. A hosszú távú és átfogó elképzelések, a keretek megbeszélését viszont ne a diákoktól várjuk most, hanem tanuljunk meg egy történelmi leckét.

Szóval: egy teljhatalmú kormánypárt, amelyet ráadásul egy teljhatalmú pártelnök-miniszterelnök rángat dróton, képes-e arra, hogy megszülje a hosszútávon hasznos lépéseket, feloldja a fölösleges gátakat, egymással összefüggő, egymást ösztönző lépéseket tegyen? 

Többektől hallottam, hogy "hát a demokrácia most nem is jó nekünk, mert hát ellentmondásos döntésekhez, meg lassú végrehajtáshoz  vezet". Lássuk, mi a helyzet itt és most. Ez a kormány, éppen mert egyszemélyi vezetésű, naponta másfele rángatja az istrángot, és senkit nem hallgat meg. Szakértőket pedig pláne nem enged semmilyen ügy közelébe, mert (szó szerint) nincs ideje egyeztetni, no, meg azért, mert partnerként kellene kezelni őket. A legszebb, és ez már nem minden egyeduralom sajátossága: sértegeti mindenkori döntéseinek érintettjeit, a rokkantakat, az élettársakat, a diákokat, a munkanélkülieket. Mivel ezt teszi, már azt sem hiszem el, hogy jót akar, csak hát így jön össze, mert Orbán nélkül még egy vécépapírbeszerzést sem mernek elintézni.

Lehet itt okoskodni, igazán komoly összefüggésekben beszélni oktatásról vagy bármi másról, de előbb ki kell mondani: az Orbán-kormány alkalmatlan, Orbán személy szerint káros Magyarországra, vele nem képzelhető el kölcsönösen hasznos együttműködés. Mivel Orbánnal nem lehet beszélni, ezért olyan politikusokat kell támogatni, akiket legalább le lehet ültetni, hogy megizzadjon az elképzelései kidolgozásával és végrehajtásával. Nem messiások, mindentudók, megváltók kellenek, hanem minden pártba minél több olyan ember, akivel ha a szomszédod lenne, meg tudnád beszélni a problémádat.

Értitek már, hogy a demokrácia jelenleg nálunk nem akadálya, hanem az alapja a megalapozott döntéseknek? Pláne nekünk, akiknek kevés az erőforrásuk, ezért sokakra szükség lenne ahhoz, hogy a kátyúból kirángassuk a szekeret.

2013: puskapor-szmogriadó

A mai napon ismét szembeköpte a kormány a felsőoktatást, miközben a közoktatásban a káoszt kiteljesíti. Aki azt hiszi, hogy valamiféle csúcspontjához értünk a feszültségnek, nagyon téved. Két világos jel mutatja, hogy a "megszokott" ellenzéki és érdekképviseleti ellenállások mellett új feszültséggócok születnek: 

• a jobboldal belső mozgásai és
• a Magyar Nemzeti Bank vezetőváltása miatt.

Előbbit Ángyán József szépen meglengette tegnap a fegyelmi tárgyalása ürügyén: 

"Most azt látom, mozgásban van minden, új szervezetek is alakulhatnak akár, sok ilyen csírát látok. Meg lehetne ezekből alakítani a Tisztességes Emberek Szövetségét. Úgy látom, hogy egy ilyen alakulat iránt akár igen nagy is lehetne az érdeklődés a várakozók egyre növekvő táborában. Hiszen a tisztességes emberek vannak elsöprő többségben ebben a többre hivatott nemzetben."

Öhöm. Szóval a Fidesz nem tisztességes párt. Világos. Ha ezt mondja, akkor persze felmerül a kérdés, hogy miért mondja, hogy a sarkalatos törvény részleteinek ismeretéig nem változtat a helyzetén. Na, igen, addig van esélye megszólalnia mind a kormányközeli, mind a kormányellenes médiumokban.  Nagy érték ez, kevesen bírnak most vele.

Mozgolódásával pedig nincs egyedül: a Magyar Művészeti Akadémiából úgymond jobboldaliak váltak ki, a Műcsarnok eddigi vezetőjének távozásával elértünk a "permanens forradalom" állapotáig, amikor immár a "konzervatív" fejek hullanak.

A politikai szférán belül tudjuk, hogy Szalma Botond szárnya a KDNP függetlenítésére tört - sikertelenül, de nyilvánvalóan kapcsolódási potenciállal másokhoz.

Balavány György személyében a Magyar Nemzet egyik volt újságírója hirdetett új szellemi mozgalmat, és nyomatékosan a mostani kormánnyal szemben határozza meg önmagát, ezzel kapva többoldalú figyelmet.

A Heti Válasz és még inkább az "újkonzervatívok" eredetileg Navracsics által támogatott véleményformálói (Mandiner, Jobbklikk) közül többen már szinte csak a szocik szidalmazásában értenek  egyet a kormányzati tettekkel (már ha az tettnek számít). A sokat emlegetett "normalitást" nem találták meg az új felállásban. Jellemző, hogy egyre gyakrabban inkább arról beszélnek, hogy ne balról akarják nekik megmondani, hogy milyen legyen a jobboldal, és ezzel párhuzamosan kevéssé a kritikák tartalmával vitatkoznak.

A jobboldalinak besorolt közgazdászokat meg egytől egyig immár "orbánellenesnek" nevezhetjük. A Fideszt támogató professzorok pedig kötve hiszem, hogy olyan felsőoktatásról álmodtak, amely most kirajzolódni látszik: az általam ismertek "régivágású", állami mecenatúrával működő igen autonóm szervezeti felállást favorizálnak.

A "renegátoknak" alighanem kora tavasszal elő kell lépniük, hogy a regisztrációs időszakra felismerhetőekké váljanak. Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy mi történhet ezen a fronton, de akivel együtt élni nem lehet, attól elválni sem, szóval zajos eseményekre számíthatunk.

Amikor ez az akár viszonylag ismert és elfogadott embereket tartalmazó csoport megmutatja magát, Matolcsy átveszi a totális kontrollt a Magyar Nemzeti Bank mindennapjai felett. Bár maga Simor is jelezte, hogy ne ijedezzünk, tulajdonképpen a külső tagok szavazataival már most is érvényesülhetnek a kormány elképzelései az MNB döntéseiben, ne legyenek illúzióink: nem pusztán a döntések feletti szabadságot igényli Matolcsy, hanem a számok, a statisztikai valóság feletti döntést. Annyi sok ügyben követik az argentín gazdaságpolitika példáját, a hamisításban, az átcsoportosítások, az előrejelzések átláthatatlanságának megteremtésében miért ne tennék ezt? Egy biztos: ha jóindulatúak vagyunk, akkor is azt látjuk, hogy (szintén argentín példa), a devizatartalékok felhasználása látványos eredményeket hozhat rövidtávon. Abban a pillanatban, hogy felfogták a pénzügyi befektetők, hogy Matolcsy valóban valami újat akar az MNB-nél,  pár óra alatt 7-8 Ft-ot esett a forint árfolyama az euróval szemben. Az utolsó vésztartalékunk felélése nem sok ilyen keresletmozgás túlélését teszi lehetővé, de Orbán tegnap is bejelentette a nyugdíjasklubjának: végigcsinálják velük a laborkísérletet.

Öveket becsatolni, minden lehet még rosszabb is. 

A felsőoktatásról...

nem kell túl sokat írnom, megtette helyettem más, ajánlom mindenkinek. Csak a változtatásokat érintő aktuális politikai felhangok és lépések esetében követtem el hozzászólást.

Tömören a mostani átalakításról:
"A tandíj jelenlegi bevezetése egy rossz rendszerben működő felsőoktatás fenntartását terhelné a diákokra és (a diákhitel támogatásán keresztül) az adófizetőkre.

Nem az a baj, hogy az almáért fizetni kell, hanem hogy hosszabb távon is a rohadt alma forgalmazását akarják fenntartani a pénzünkből." 

A tandíjról és a nem-tandíjról közgazdász-szemmel. 
"A nemtandíj világában ugyanis nem két, hanem immár NÉGY szereplőnk van:
1. a fizetésre / hitelfelvételre kötelezett,
2. az oktatási intézmény (sajátos tulajdoni és tulajdonosi viszonyokkal), amelynek beleszólása lényegében már semmibe nincs, és még kevésbé lesz (majd a kancellár...),
3. a bank, amely a diákhitelt folyósítja, amelynek feltételeit szintén nem maga szabja meg, viszont legalább tárgyalhat róluk, saját jövedelmeinek maximalizálása érdekében,
4. az állam, amely az egész konstrukciót kidolgozta és keresztülerőlteti, és a jelek szerint meg van győződve arról, hogy remek vásárt csinált, mert a folyó finanszírozásból 2-2,5 futballstadionra való tételt kiemel ("megspórol"), egyúttal garantálja, hogy aki "teljes vagy részösztöndíjat" kapott, köteles legyen Magyarországon dolgozni vagy a hallgatói szerződés alapján a képzés teljes költségét visszafizetni.** 

Mielőtt azt mondanánk azonban, hogy itt csak a bank és az állam nyer, meg kell mondanom, hogy ez egy négyszeres vesztes játéknak néz ki.
A banknak azért, mert hosszú eszközöket helyez ki, de azok alig mozognak (évi kétszeri kifizetés a hitelfelvételi időszakban, az is tranzakciós illetékkel terhelten), a kamatkondíciók pedig saját alkuerejétől függenek, akár megtámogatják egymást, akár nem.
A konstrukció kitalálójának, az államnak pedig azért, mert a folyó költségvetésben megspórolt pénz miatt hatalmas kamatfizetési kötelezettsége keletkezik, évtizedeken keresztül (l. VG), aminek mértékét cáfolják ugyan, de én sajnos, azokat a számokat elhiszem. "

A másodrendűként kezelt emberi tényező

Pénteken 4 és 6 óra között került bemutatásra az LMP „Magyarország talpra áll” című javaslatcsomagja, amely egy elképzelt 2013-as költségvetést rejt magában. Némi vitára mód nyílt (három előadás letölthető), de a pártok mögött álló, több szót kapó szakembereket ritkán látni ennyire megengedőnek egymással szemben. Egy idősebb közgazdász a közönségből pedig megnyugtatott mindenkit, hogy csoda és áttörés itt egyhamar nem lesz, hiába csavarják ki Orbán kezéből a stafétát.

Egy hozzászóló annak bemutatását hiányolta, hogy az LMP költségvetése hogyan is kapcsolódik a globális és helyi környezeti problémákhoz. Nekem viszont az adott hiányérzetet, hogy ha már az MSZP szakpolitikai dokumentumához hasonlóan annyit emlegették a „humán erőforrást” mint a fejlődés kulcstényezőjét, akkor miért nem egy humán erőforrás stratégiát állítanak a programalkotás középpontjába?

Nem részletezve az érveimet, azt hiszem, hogy egyre erősebb a kérdés: Kikkel lehet versenyképesebb és élhetőbb ez az ország?

• Tudjuk, hogy az egészségügyi dolgozókra továbbra is óriási szívóhatást gyakorol az EU gazdasági centruma.
• Tudjuk, hogy a tanárok életszínvonalát valahogy rendbe kellene tenni, hogy joggal várhassuk el tőlük egy, a szülőket túlszárnyaló generáció kinevelését.
• Tudjuk, hogy a közigazgatás nem működhet sokkal jobban ugyanezzel a mentalitással, és az intézményi-szervezeti keretek átalakítását az emberi tényező hatástalanná teheti.
• Tudjuk, hogy egyes beruházásoknak a rendelkezésre álló szakmunkás-állomány is gátja lehet.
• Tudjuk, hogy az innováció legnehezebben elérhető tényezője az alkotó ember maga.
• Tudjuk, hogy az utóbbi években külföldre költöző diplomásaink és szakmunkásaink nem jönnek haza csak úgy. Legalább arra dolgozzunk ki egy programot, hogy hogyan lehet legalább egy kis részüket tudatosan és gyümölcsözően bevonni a jövendőbeli fejlesztésekbe.

Előnyt kell kovácsolnunk a hátrányainkból, de ez nem megy magától, tudnunk kell, hogy kiktől mit várunk és mikor várhatjuk azt. Az LMP költségvetési elképzelései erősen hangsúlyozzák a humán erőforrás dimenziójának a jelentőségét, de ideje lenne a fejéről a talpára állítani a politikát: első az ember, aztán jöjjön az adókulcs kérdése.

Az LMP és MSZP elképzeléseire még részleteiben szeretnék reflektálni. 

A jövő elkezdődött

Botswana és Magyarország - Csak szerényen!

Óvatlanságból elcsíptem az ATV Újságíróklub című műsorában az egyik résztvevő kijelentését. Azt taglalta, hogy azért nem mutat meg mindent egy ország helyzetéről az állam eladósodottságának mértéke (ez igaz), merthogy például Botswana államadóssága csak 20% ( a szám igaz), "de ki akar Botswanaban élni?" 

Hm, adatok az egykori Becsuánaföldről itt. Nem tudom, mennyire jó ott élni, de már hallottam, hogy ez a ritkán lakott ország amolyan "bezzegország" a kontinensen. A gazdasági növekedés látványos, pedig szép a már elért szám (16300 vs. 19000 dollár) a hazai , a szolgáltatás és az ipar húzza a GDP-t (nálunk az ipar aránya kissé gyengébb, szolgáltatás erősebb, mezőgazdaság nagyságrendileg ugyanakkora), a hivatalos munkanélküliség a miénk alatt van , a szegénységi küszöb alatt a lakosság 30%-a él. Nálunk elvileg "csak" 12%-os ez az arányszám, de ez meglepő, akad más számítás is.

Jobb, ha nem lenne akkora arcunk, mert az utóbbi évtizedekben semmit sem bizonyítottunk nagyszerűségünkről.

A tandíjról és mértékéről - Itt és most

A Publius blog egyik szerzője, Mihalovits Ervin, vélhetően liberális nézőpontból újrafogalmazta az orbáni felsőoktatás-átalakítás kérdéseit. Összegzése szerint:

"A magyar rendszert és jövőbeni kilátásokat (tandíj és a várható fizetés nagyságának aránya) alaposan meg kell vizsgálni, különben a vita színvonala a kormány hatástanulmányokat nélkülöző ötletelésével egyenlő. Ahhoz azonban jó kérdéseket kell feltenni, és nem démonizálni a tandíjat."

Rövid vitába keveredtem vele, az érveimet átszerkesztve közzéteszem:

 

Oh, igen, elvi síkon a fentiek lennének a kérdések, de nem egy fiktív zéró pontról indulunk, hanem adott társadalmi-gazdasági mozgásokból. Annyit előzetesen tisztáznom kellett volna: számomra nem a tandíj, hanem az "önfenntartó felsőoktatás" gondolata abszurd. Én arra próbálok reagálni, hogy a szegényebb néprétegeknek mit jelenthet a mostani változtatás, hiszen az ezzel kapcsolatban megfogalmazott vélemények felszínesek Mihalovits Ervin szerint. Emlékeim szerint az említett Véleményvezér és sok megszólaló elvi alapon nem tandíjellenes, csak annak mértékével, a hosszútávú eladósodottság totális megalapozásával van gondja.

Nekem az alábbi kérdések, válaszok, szempontok jutottak eszembe a szerzőnek címezve:

• Meg tudja-e mondani, hogy 5-15 év múlva mi lesz a keresett végzettség/szaktudás - Magyarországon? A nagyobbacska diákhitel a megalapozott előrejelzés szükségességét 5-7 évről 12-17 évre tolja ki.  Hozzátehetjük, hogy a keresett szaktudás majd továbbképzést is igényel, vagy legalább apró pályamódosítást, átképzést - akkor már minden bizonnyal piaci költségen. A diákhitel törlesztése így költségként megakadályozza a további pályakorrekciót, amely sajnos a mesterszak elvégzése után is fenyegeti az embereket ilyen hosszú időtartam során. Egyébként pedig a 25-35 éves fiatalok, közöttük az állítólag gyermekvállalásra ösztönzött szülőképes korú nők életének mozgásterét érdemes-e beszűkíteni az adósságteherrel? Joggal beavatkozhat a "szakok közötti terelésbe" az állam, de az állami finanszírozás teljes feladása ezt a célt nem szolgálja, sőt! Egyébként voltak, vannak ilyen előrejelzési kísérletek, de még nem találkoztam ilyen időtávon igazán sikeressel se itt, se másutt.
• A kétszázalékos csodakamattal számolt Diákhitel 2-t miért nem veszik maximálisan igénybe az érintettek, miközben pl. állampapírba fektetve akár viszonylag szép hozamot is lehetne belőle nyerni (igaz, nem abszolút számokban)? A Diákhitel 2-t a pénzintézet közvetlenül az egyetemnek folyósítja, csak tandíjra fordítható, soha nem kerül a hallgató számlájára. Szerintem a háztartás szempontjából szinte mindegy a folyósítás módja, mármint, ha van módja akár színtiszta pénzbefektetésként tekintheti a hitelkonstrukciót. Magyarul én azt feltételezem, hogy abszurd módon esetleg aránylag jobban élnek ezzel a stabil(nak tűnő) egzisztenciával bíró háztartások gyermekei, mint azok, akiknek ez elvileg nagy segítséget jelent. Cserébe a kamattámogatás költségeit szétterítik a lakosság egészén. Nincs ennek köze a közelmúltbeli tapasztalathoz, miszerint a hitelekből nem tudnak kimászni a háztartások túlnyomó többsége? Finoman szólva sem tombol a vállalkozókedv a lakosság azon körében, akiknek ez elvileg szól.
• Hol van az ösztöndíjazás rendszere, amely sehogy sincs összeigazítva a változásokkal? Valójában mi sarkall folyamatos jó teljesítményre?

A szerző szerint ha az állampolgárok, szülők nem fogják fel, akkor el kell magyarázni számukra a hitelben rejlő lehetőségeket, hogy ez mennyire meghatározó és jó döntés. Megint az "itt és most" problémája jön elő: ez a kormány magyarázza ezt el hitelesen, miközben az eladósodottság ellen küzdve megszorításokat halmoz egymásra? A kormány kommunikálja a felsőoktatás fontosságát, miközben folyamatosan vonja ki belőle a forrásokat? Ez a kormány neveljen a felelős és önálló döntésekre, amely egyébként mindenben az állam elsőbbségét hirdeti?

Ráadásként a felsőoktatásnak az államháztartást érintő költségeinek a kiszámolása is nehezül az új rendszerrel, ami a magyar politikai elitet látva nem megnyugtató. Számomra tisztább sor, és társadalmilag is hasznosabb, ha az egyes diákkal kapcsolatos felsőoktatási költségeket és bevételeket a felsőoktatásban eltöltött idő alatt megoldani. Kisebb időbeli túlnyúlás (például 5 évnyi törlesztés) segítheti a költségek kezelését a szegényebb/bizonytalanabb háztartások számára. Ez viszont nem olyan futamidő, amelyben komoly méretű hitelösszeg kezelhető, azaz a tandíj kiróható mértékét csökkenti a szegényebbek helyzetben tartása és a fiatal felnőttek életének tervezhetőbbé tétele okán. A másik megoldás, hogy a felfelé irányuló társadalmi mobilitás érdekében a szociális alapú támogatásokat erősítjük, de mondjuk, ez újabb kérdéseket vet fel, hiszen az egyetemek nem hatóságok, valójában elég kevés eszközük van megalapozott döntések meghozatalára.

Tudom, hogy az oktatáson kívüli érv a politikai szereplőkre való hivatkozás, no, meg részben a szülők hozzáállása is, de itt és most szerintem komoly korlátjai vannak az "elvileg jól megindokolható" megoldásoknak. Nem feledkezhetünk el arról, hogy a rendszerváltás után első évek után új hullámban erősödik a bizonytalanság-érzet, a kiszámítható életpályák megszűnése. Ez önmagában felértékelő hatással bír(na) a felsőoktatási tanulmányok tekintetében (az iskoláztatás értékét a lakosság észlelni véli a felmérések alapján, bár ki tudja, jól kérdezünk-e?). Viszont a hitelre épített felsőoktatás képe pont másik irányban hat - itt és most. 

Szóval szerintem ma az "ellenkezők" nem egyértelműen a tandíj ellenzőinek körét jelentik. De én magam is elvárom, hogy ha a legszűkebb érintetti kört sem kérdezik meg alapvető fontosságú ügyekben, akkor legalább ők álljanak ki magukért. Nem meglepő, hogy a kritikák között a "tandíj" szó kerül előtérbe, hiszen ugyanaz a párt kampányolt ellene vehemensen 2008-ban, amelyik most nem egy mérsékelt tandíjat, hanem teljes költségtérítést vezet be. Ha a döntéshozók ilyen elvtelenül és mindenki más megkérdezése nélkül viselkednek, akkor nem is várható el, hogy ne forduljanak a kritikusok akár a legolcsóbb érvekhez, demagógiához. Pláne akkor, ha az világosan látszik, hogy nem prioritás a kormány számára a "kiművelt emberfők sokasága". Ez nehezen vitatható, nemde? 

Ui: Talán nem  helytelen dolog, ha beidézek olyan hozzászólást, amely érdekes érveket hozott:

Rambo

"... a tandíjas képzésben részt vevőknek akkor van esélyük visszafizetni a tandíjat, ha van munkalehetőség. 0%-os gazdasági növekedés mellett nincs esélyük. Ezért sokan az USA következő nagy "bombájának" a diákhitel-visszafizetést tartják: magas munkanélküliség mellett elhelyezkedni képtelen diákok óriási kintlevőséget duzzasztottak fel, amelynek visszafizetésére gyakorlatilag képtelenek. Egyesek a subprime válság méretéhez hasonlítják a probléma méretét.

Én a tandíj mellett vagyok, tehát egyetértek azzal, hogy csak használható diplomát szerezzenek a diákok - de talán nem Európa legmagasabb tandíjával kellett volna indítani (különösen nem a szociális néphazugság után).

Azt sem árt megjegyezni, hogy a gyereket "kitaníttatni" az nem azt jelenti, hogy megfizetni az egyetemnek a tandíjat. Az jelenti az esetleg más városban lévő egyetem esetén a kollégiumi (albérleti) szoba díját, a srác etetését (külön a családtól, ami sokkal többe kerül, utazást, egyebeket). Sok családnak már ez megoldhatatlan teher. A mi családunk proli család volt, tudom, miről beszélek.

Szóval, hamis az ellenzéki kórus - és hamis ez a cikk is. Az igazság valahol ott van, hogy jogos a tandíj, de nem ennyi."

politologus

"Nem ártana, ha úgy és akkor vezetné be az állam a tandíjat, amikor szélesebb ösztöndíjrendszert és civil hátteret is teremtenek hozzá. Alapítványokat hozhatnának létre magánszemélyek, cégek, pártok, szakszervezetek egyesületek stb. arra, hogy a diákok támogatásába beszálljanak."

takácsbálint

"a jelenlegi rendszer biztosan rossz. amit a szocik akartak az ennél jobb volt. ők ugye azt mondták, hogy mindenki fizessen tandíjat. általános tandíj kötelezettség kell, mert másképp a diákoknak nincs joguk a szolgáltatás minőségét firtatni. mert nincs általános ellenszolgáltatás.

és az általános tandíj kötelezettséget diákhitellel és ösztöndíjakkal próbálták ellensúlyozni. illetve kiegészíteni valamilyen szociális rendszerrel. amit ők csak a rászorultaknak adnának. de valójában ez a hiba a rendszerben. mert sokkal egyszerűbb lenne mindenkinek kellene adni.

gyakorlatilag segélyezni kellene az egyetemistát. ugyanúgy, mint az átképzésre jelentkező munkanélkülit. de közben meg nyilván pénzt kellene kérni azért, hogy nem szakmunkásnak képzik ki. hanem közép, és felsővezetőnek.

aztán persze lehet, hogy ebből nem kell olyan sokat képezni. de a megoldás az, hogy van
-- humán alapellátás (ami jár mindenkinek)
-- tanulmányi ösztöndíj (a jól teljesítőknek)
-- diákhitel (ez megint csak jár mindenkinek)
-- pályázati lehetőségek (ez megint a kiemelten teljesítőknek)
de mellette biztosan általános tandíj-kötelezettség kell. lehetne akár azt is mondani, hogy a képzés költségének felét a hallgatóknak direktben ki kell fizetni. jelzem a másik felét is ki kell valakinek. mert ugye nincs "ingyenebéd"."

"Komcsi" besúgók hátán ma

A Fidesz ismét leszavazta az ügynökmúlt feltárását. Pedig a kérdést ismét megpendítő Schiffer András még azt a magas labdát is feladta, miszerint "úgyis olyan formában lesz elfogadva az üggyel kapcsolatos jogszabály, ahogy Önöknek tetszik" (nem pontos idézet).

Külön érdekesség, hogy a jelenlévő összes ellenzéki képviselő igennel szavazott Schiffer javaslatára, a Fideszt és a KDNP-t pedig sem most, sem a korábbi szavazásnál nem jellemezte a jól megszokott frakciófegyelem. Az MSZP képviselői, akiknek párttársaikkal korábban lett volna alkalmuk hasonló jogszabályok megalkotására, pedig feltűnően nagy arányban maradtak távol mindkét szavazásnál. Orbán Viktor az első alkalommal nemmel szavazott, a második alkalommal nem volt jelen.

Nehéz lenne megmagyarázni, hogy ma milyen nemzetbiztonsági jelentőséggel bírnak a legalább 22 évvel ezelőtti feljegyzéseknek, amelyek más politikai felállásban születtek. Egy dolog nyilvánvaló: az államszocializmus ügynökaktáinak tartalma egyeseknek ma is nagy érték, az aktuális államhatalomnak is előnyt jelent, pedig már többen hozzá is férhettek, megsemmisülhetett jónéhány érintett aktája. Nem tudok mást feltételezni, mint hogy ez ma (!) gazdasági és hatalmi tőke.

Három kérdés Hoffmann Rózsáról

A gyakran igen szórakoztató véleményeket megfogalmazó (és önmaga helyi értékével egyedülálló módon tisztában lévő) Ceglédi Zoltán egy olyan írással jelentkezett, amely hétköznapi szinten is jól érthető módon jelzi az aggályait az oktatáspolitikai fordulattal kapcsolatban. Aki kicsit is szimpatizál az új, teljesen szabványosított tömegoktatással (amely eddig számomra ugyanolyannak tűnik, mint az államszocialista időké), az gondolkodjon el azon:

• Hoffmann Rózsáról el tudja képzelni, hogy szereti a diákjait?
• Hoffmann Rózsáról el tudja képzelni, hogy meg akarja ismerni a  diákjait, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőlük?
• Hoffmann Rózsa tiszteli a tanárokat? Kifejezi ezt számukra vagy az átállást okozó extramunkáért sem ad még egy apró gesztust sem, miközben tudatosan egy éven át hazudik a béremelés lehetőségéről?

Mindezeket a kérdéseket fel lehet tenni Orbán Viktorral kapcsolatban is, hiszen tudjuk, hogy az ő laikus elképzelései vannak a hoffmanni reform mögött. Rá mernék bízni a szülők a gyermeküket fél napra, jót tenne az a gyermeknek?

A pedagógia sajátossága, hogy a legjobban megírt tanterv és tananyag sem gördíthetőek végig tervszerűen úgy, mint a futószalag és a robotkarok világában a feldolgozásra váró anyagokat, eszközöket. Csak gondoljon bele mindenki, hányféle emberrel van dolgunk nap mint nap, és hogy legtöbben igyekszünk legalább egy picit alkalmazkodni a stílusához, képességeihez, ritmusához vagy más jellemzőihez; ha máshogy nem, hát azzal, hogy igyekszünk elkerülni. Bosszankodhatunk rajta, de nekünk nem is az a feladatunk, hogy kihozzuk belőle a legjobbat: a tanári szakma azonban valami ilyesmiről szól, nemde?

A mai oktatáspolitika újra egy pesti irodából akar merev határokat húzni. Azért ajánlom a fenti cikket, mert tényleg felmerül a kérdés: azon kívül, hogy a gyermek egy megrendszabályozandó izgága kis állat, mit látnak még belőle a kormánypárti döntéshozók?

Matolcsy többször beszélt, írt a kreativitás jelentőségéről a korszerű gazdaságban. Erre az iskolákban a gyermeknek teljes kuss lehet a sorsa, csak teszteljük, mint valami tenyészállatot, aztán meg csodálkozunk, hogy utálni kezdi az egészet, elveszíti az érdeklődését minden tartalom, élmény, üzenet, aktivitás iránt, amit a tanárok kínálnak fel neki. A tanulógépekként kezelt diákok legújabb nemzedéke sem fogja megtanulni, hogyan fejezze ki magát, hogyan kommunikáljon gyümölcsöző módon, hogyan mutassa meg azt a tudást és képességet, ami benne rejlik. Marad neki az a lehetőség, hogy ha tehetséges és eltávozik a germán kultúrába, akkor esetleg megtáltosodik, mert ott legalább néhányan a lehetőségeket és nem csak a hibákat keresik benne.

Az egyénnel szemben teljesen merev rendszerek folyamatosan lemorzsolódást okoznak, de szinte SOHA EGYETLEN EMBERNEK SEM ADNAK "VIGASZÁGAT", amelyen mégiscsak megérezheti, hogy értékes és tehetséges valamiben. 

És akkor most gondolkodjunk el azon, hogy pszichésen mennyire tekinthetőek épnek az úgynevezett magyar elit (politikai, gazdasági, szellemi) tagjai.