Három kérdés Hoffmann Rózsáról

A gyakran igen szórakoztató véleményeket megfogalmazó (és önmaga helyi értékével egyedülálló módon tisztában lévő) Ceglédi Zoltán egy olyan írással jelentkezett, amely hétköznapi szinten is jól érthető módon jelzi az aggályait az oktatáspolitikai fordulattal kapcsolatban. Aki kicsit is szimpatizál az új, teljesen szabványosított tömegoktatással (amely eddig számomra ugyanolyannak tűnik, mint az államszocialista időké), az gondolkodjon el azon:

• Hoffmann Rózsáról el tudja képzelni, hogy szereti a diákjait?
• Hoffmann Rózsáról el tudja képzelni, hogy meg akarja ismerni a  diákjait, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőlük?
• Hoffmann Rózsa tiszteli a tanárokat? Kifejezi ezt számukra vagy az átállást okozó extramunkáért sem ad még egy apró gesztust sem, miközben tudatosan egy éven át hazudik a béremelés lehetőségéről?

Mindezeket a kérdéseket fel lehet tenni Orbán Viktorral kapcsolatban is, hiszen tudjuk, hogy az ő laikus elképzelései vannak a hoffmanni reform mögött. Rá mernék bízni a szülők a gyermeküket fél napra, jót tenne az a gyermeknek?

A pedagógia sajátossága, hogy a legjobban megírt tanterv és tananyag sem gördíthetőek végig tervszerűen úgy, mint a futószalag és a robotkarok világában a feldolgozásra váró anyagokat, eszközöket. Csak gondoljon bele mindenki, hányféle emberrel van dolgunk nap mint nap, és hogy legtöbben igyekszünk legalább egy picit alkalmazkodni a stílusához, képességeihez, ritmusához vagy más jellemzőihez; ha máshogy nem, hát azzal, hogy igyekszünk elkerülni. Bosszankodhatunk rajta, de nekünk nem is az a feladatunk, hogy kihozzuk belőle a legjobbat: a tanári szakma azonban valami ilyesmiről szól, nemde?

A mai oktatáspolitika újra egy pesti irodából akar merev határokat húzni. Azért ajánlom a fenti cikket, mert tényleg felmerül a kérdés: azon kívül, hogy a gyermek egy megrendszabályozandó izgága kis állat, mit látnak még belőle a kormánypárti döntéshozók?

Matolcsy többször beszélt, írt a kreativitás jelentőségéről a korszerű gazdaságban. Erre az iskolákban a gyermeknek teljes kuss lehet a sorsa, csak teszteljük, mint valami tenyészállatot, aztán meg csodálkozunk, hogy utálni kezdi az egészet, elveszíti az érdeklődését minden tartalom, élmény, üzenet, aktivitás iránt, amit a tanárok kínálnak fel neki. A tanulógépekként kezelt diákok legújabb nemzedéke sem fogja megtanulni, hogyan fejezze ki magát, hogyan kommunikáljon gyümölcsöző módon, hogyan mutassa meg azt a tudást és képességet, ami benne rejlik. Marad neki az a lehetőség, hogy ha tehetséges és eltávozik a germán kultúrába, akkor esetleg megtáltosodik, mert ott legalább néhányan a lehetőségeket és nem csak a hibákat keresik benne.

Az egyénnel szemben teljesen merev rendszerek folyamatosan lemorzsolódást okoznak, de szinte SOHA EGYETLEN EMBERNEK SEM ADNAK "VIGASZÁGAT", amelyen mégiscsak megérezheti, hogy értékes és tehetséges valamiben. 

És akkor most gondolkodjunk el azon, hogy pszichésen mennyire tekinthetőek épnek az úgynevezett magyar elit (politikai, gazdasági, szellemi) tagjai.