A tandíjról és mértékéről - Itt és most

A Publius blog egyik szerzője, Mihalovits Ervin, vélhetően liberális nézőpontból újrafogalmazta az orbáni felsőoktatás-átalakítás kérdéseit. Összegzése szerint:

"A magyar rendszert és jövőbeni kilátásokat (tandíj és a várható fizetés nagyságának aránya) alaposan meg kell vizsgálni, különben a vita színvonala a kormány hatástanulmányokat nélkülöző ötletelésével egyenlő. Ahhoz azonban jó kérdéseket kell feltenni, és nem démonizálni a tandíjat."

Rövid vitába keveredtem vele, az érveimet átszerkesztve közzéteszem:

 

Oh, igen, elvi síkon a fentiek lennének a kérdések, de nem egy fiktív zéró pontról indulunk, hanem adott társadalmi-gazdasági mozgásokból. Annyit előzetesen tisztáznom kellett volna: számomra nem a tandíj, hanem az "önfenntartó felsőoktatás" gondolata abszurd. Én arra próbálok reagálni, hogy a szegényebb néprétegeknek mit jelenthet a mostani változtatás, hiszen az ezzel kapcsolatban megfogalmazott vélemények felszínesek Mihalovits Ervin szerint. Emlékeim szerint az említett Véleményvezér és sok megszólaló elvi alapon nem tandíjellenes, csak annak mértékével, a hosszútávú eladósodottság totális megalapozásával van gondja.

Nekem az alábbi kérdések, válaszok, szempontok jutottak eszembe a szerzőnek címezve:

• Meg tudja-e mondani, hogy 5-15 év múlva mi lesz a keresett végzettség/szaktudás - Magyarországon? A nagyobbacska diákhitel a megalapozott előrejelzés szükségességét 5-7 évről 12-17 évre tolja ki.  Hozzátehetjük, hogy a keresett szaktudás majd továbbképzést is igényel, vagy legalább apró pályamódosítást, átképzést - akkor már minden bizonnyal piaci költségen. A diákhitel törlesztése így költségként megakadályozza a további pályakorrekciót, amely sajnos a mesterszak elvégzése után is fenyegeti az embereket ilyen hosszú időtartam során. Egyébként pedig a 25-35 éves fiatalok, közöttük az állítólag gyermekvállalásra ösztönzött szülőképes korú nők életének mozgásterét érdemes-e beszűkíteni az adósságteherrel? Joggal beavatkozhat a "szakok közötti terelésbe" az állam, de az állami finanszírozás teljes feladása ezt a célt nem szolgálja, sőt! Egyébként voltak, vannak ilyen előrejelzési kísérletek, de még nem találkoztam ilyen időtávon igazán sikeressel se itt, se másutt.
• A kétszázalékos csodakamattal számolt Diákhitel 2-t miért nem veszik maximálisan igénybe az érintettek, miközben pl. állampapírba fektetve akár viszonylag szép hozamot is lehetne belőle nyerni (igaz, nem abszolút számokban)? A Diákhitel 2-t a pénzintézet közvetlenül az egyetemnek folyósítja, csak tandíjra fordítható, soha nem kerül a hallgató számlájára. Szerintem a háztartás szempontjából szinte mindegy a folyósítás módja, mármint, ha van módja akár színtiszta pénzbefektetésként tekintheti a hitelkonstrukciót. Magyarul én azt feltételezem, hogy abszurd módon esetleg aránylag jobban élnek ezzel a stabil(nak tűnő) egzisztenciával bíró háztartások gyermekei, mint azok, akiknek ez elvileg nagy segítséget jelent. Cserébe a kamattámogatás költségeit szétterítik a lakosság egészén. Nincs ennek köze a közelmúltbeli tapasztalathoz, miszerint a hitelekből nem tudnak kimászni a háztartások túlnyomó többsége? Finoman szólva sem tombol a vállalkozókedv a lakosság azon körében, akiknek ez elvileg szól.
• Hol van az ösztöndíjazás rendszere, amely sehogy sincs összeigazítva a változásokkal? Valójában mi sarkall folyamatos jó teljesítményre?

A szerző szerint ha az állampolgárok, szülők nem fogják fel, akkor el kell magyarázni számukra a hitelben rejlő lehetőségeket, hogy ez mennyire meghatározó és jó döntés. Megint az "itt és most" problémája jön elő: ez a kormány magyarázza ezt el hitelesen, miközben az eladósodottság ellen küzdve megszorításokat halmoz egymásra? A kormány kommunikálja a felsőoktatás fontosságát, miközben folyamatosan vonja ki belőle a forrásokat? Ez a kormány neveljen a felelős és önálló döntésekre, amely egyébként mindenben az állam elsőbbségét hirdeti?

Ráadásként a felsőoktatásnak az államháztartást érintő költségeinek a kiszámolása is nehezül az új rendszerrel, ami a magyar politikai elitet látva nem megnyugtató. Számomra tisztább sor, és társadalmilag is hasznosabb, ha az egyes diákkal kapcsolatos felsőoktatási költségeket és bevételeket a felsőoktatásban eltöltött idő alatt megoldani. Kisebb időbeli túlnyúlás (például 5 évnyi törlesztés) segítheti a költségek kezelését a szegényebb/bizonytalanabb háztartások számára. Ez viszont nem olyan futamidő, amelyben komoly méretű hitelösszeg kezelhető, azaz a tandíj kiróható mértékét csökkenti a szegényebbek helyzetben tartása és a fiatal felnőttek életének tervezhetőbbé tétele okán. A másik megoldás, hogy a felfelé irányuló társadalmi mobilitás érdekében a szociális alapú támogatásokat erősítjük, de mondjuk, ez újabb kérdéseket vet fel, hiszen az egyetemek nem hatóságok, valójában elég kevés eszközük van megalapozott döntések meghozatalára.

Tudom, hogy az oktatáson kívüli érv a politikai szereplőkre való hivatkozás, no, meg részben a szülők hozzáállása is, de itt és most szerintem komoly korlátjai vannak az "elvileg jól megindokolható" megoldásoknak. Nem feledkezhetünk el arról, hogy a rendszerváltás után első évek után új hullámban erősödik a bizonytalanság-érzet, a kiszámítható életpályák megszűnése. Ez önmagában felértékelő hatással bír(na) a felsőoktatási tanulmányok tekintetében (az iskoláztatás értékét a lakosság észlelni véli a felmérések alapján, bár ki tudja, jól kérdezünk-e?). Viszont a hitelre épített felsőoktatás képe pont másik irányban hat - itt és most. 

Szóval szerintem ma az "ellenkezők" nem egyértelműen a tandíj ellenzőinek körét jelentik. De én magam is elvárom, hogy ha a legszűkebb érintetti kört sem kérdezik meg alapvető fontosságú ügyekben, akkor legalább ők álljanak ki magukért. Nem meglepő, hogy a kritikák között a "tandíj" szó kerül előtérbe, hiszen ugyanaz a párt kampányolt ellene vehemensen 2008-ban, amelyik most nem egy mérsékelt tandíjat, hanem teljes költségtérítést vezet be. Ha a döntéshozók ilyen elvtelenül és mindenki más megkérdezése nélkül viselkednek, akkor nem is várható el, hogy ne forduljanak a kritikusok akár a legolcsóbb érvekhez, demagógiához. Pláne akkor, ha az világosan látszik, hogy nem prioritás a kormány számára a "kiművelt emberfők sokasága". Ez nehezen vitatható, nemde? 

Ui: Talán nem  helytelen dolog, ha beidézek olyan hozzászólást, amely érdekes érveket hozott:

Rambo

"... a tandíjas képzésben részt vevőknek akkor van esélyük visszafizetni a tandíjat, ha van munkalehetőség. 0%-os gazdasági növekedés mellett nincs esélyük. Ezért sokan az USA következő nagy "bombájának" a diákhitel-visszafizetést tartják: magas munkanélküliség mellett elhelyezkedni képtelen diákok óriási kintlevőséget duzzasztottak fel, amelynek visszafizetésére gyakorlatilag képtelenek. Egyesek a subprime válság méretéhez hasonlítják a probléma méretét.

Én a tandíj mellett vagyok, tehát egyetértek azzal, hogy csak használható diplomát szerezzenek a diákok - de talán nem Európa legmagasabb tandíjával kellett volna indítani (különösen nem a szociális néphazugság után).

Azt sem árt megjegyezni, hogy a gyereket "kitaníttatni" az nem azt jelenti, hogy megfizetni az egyetemnek a tandíjat. Az jelenti az esetleg más városban lévő egyetem esetén a kollégiumi (albérleti) szoba díját, a srác etetését (külön a családtól, ami sokkal többe kerül, utazást, egyebeket). Sok családnak már ez megoldhatatlan teher. A mi családunk proli család volt, tudom, miről beszélek.

Szóval, hamis az ellenzéki kórus - és hamis ez a cikk is. Az igazság valahol ott van, hogy jogos a tandíj, de nem ennyi."

politologus

"Nem ártana, ha úgy és akkor vezetné be az állam a tandíjat, amikor szélesebb ösztöndíjrendszert és civil hátteret is teremtenek hozzá. Alapítványokat hozhatnának létre magánszemélyek, cégek, pártok, szakszervezetek egyesületek stb. arra, hogy a diákok támogatásába beszálljanak."

takácsbálint

"a jelenlegi rendszer biztosan rossz. amit a szocik akartak az ennél jobb volt. ők ugye azt mondták, hogy mindenki fizessen tandíjat. általános tandíj kötelezettség kell, mert másképp a diákoknak nincs joguk a szolgáltatás minőségét firtatni. mert nincs általános ellenszolgáltatás.

és az általános tandíj kötelezettséget diákhitellel és ösztöndíjakkal próbálták ellensúlyozni. illetve kiegészíteni valamilyen szociális rendszerrel. amit ők csak a rászorultaknak adnának. de valójában ez a hiba a rendszerben. mert sokkal egyszerűbb lenne mindenkinek kellene adni.

gyakorlatilag segélyezni kellene az egyetemistát. ugyanúgy, mint az átképzésre jelentkező munkanélkülit. de közben meg nyilván pénzt kellene kérni azért, hogy nem szakmunkásnak képzik ki. hanem közép, és felsővezetőnek.

aztán persze lehet, hogy ebből nem kell olyan sokat képezni. de a megoldás az, hogy van
-- humán alapellátás (ami jár mindenkinek)
-- tanulmányi ösztöndíj (a jól teljesítőknek)
-- diákhitel (ez megint csak jár mindenkinek)
-- pályázati lehetőségek (ez megint a kiemelten teljesítőknek)
de mellette biztosan általános tandíj-kötelezettség kell. lehetne akár azt is mondani, hogy a képzés költségének felét a hallgatóknak direktben ki kell fizetni. jelzem a másik felét is ki kell valakinek. mert ugye nincs "ingyenebéd"."