Miből lett a modern állam?

Előrevetítve a fő mondanivalót: a központi állam önmérséklete mellett teszem le a voksot, ezúttal egy történelmi példán keresztül. Ez szemben áll azokkal a véleményekkel, amelyek jobbára az államtól várják a megoldást, a csodafegyvert. Vélhetően hosszú bejegyzés(ek) készülnek erről a témáról, nehéz lesz tömöríteni.

Hajlamosak vagyunk sok jelenséget eleve elrendeltnek, megkérdőjelezhetetlennek tekinteni, holott egykor újdonságnak számítottak és nem feltétlenül mutattak egyazon irányba a jelenségek. A középkori és kora újkori állam és az államiságról alkotott felfogás merőben eltérő volt a 19. században kiérlelődött, ma is ható alapvetésekhez képest.

Egy őszi konferenciára készülve a porosz állam felemelkedését próbáltam megismerni, mert feltűnt egy információtörténeti érdekesség, egy olyan eljárás, amelynek keretében (a nagyobb európai államok esetében először) a birtokolt területek többségén a teljes férfilakosság regisztrálásra került. Korábban ők olyan jobbágyok, szabad parasztok és városlakók voltak, akiket településükön, a portájukon és földbirtokosukon keresztül amolyan masszaként észlelte a központi állam. Ezen társadalmi csoportokból szabályosan kiragadták a katonákat, ami azonban már új státuszt jelentett, elválasztotta őket a múltjuktól. I. Frigyes Vilmos (uralkodott: 1713-1740) indította el új úton a csatolt részekkel és az 1704-ben szerzett porosz királyi címmel megnövekedett brandenburgi választófejedelemséget. A hadsereg mennyiségi és minőségi mutatóinak érdekében tett lépések hamar jelentős és igen szerteágazó változásokhoz vezettek.

1733-ban a porosz államban minden katonai ezredhez egy különálló utánpótlási területet, úgynevezett kantont rendelt I. Frigyes Vilmos király. A konfirmáció után, 14-15 éves kor körül (evangélikus a lakosság túlnyomó része) a fiúkat lajstromba vették (Enrollierung). Fizikai paramétereiket és „gazdasági hasznosságukat” értékelték és behívásukról a kialakított lista alapján intézkedtek egy későbbi időpontban. A nagyobb gazdák, önálló kézművesek és kereskedők, a rendszert támogató papok teológiát tanuló fiai mentesülhettek a szolgálat alól; a 172 cm alatti ifjak szolgálatait kevéssé igényelte az állam a korszak elöltöltős hosszú puskái miatt.

A rendszert bonyolította, hogy a szökések megelőzésére, a lojalitás fokozására a katonai szolgálat maximális időtartamát megszabták, egyedülálló módon több hónapos szabadságolásokat iktattak a szolgálati időbe, illetve tartalékos státuszba helyeztek katonai szolgálatot teljesítőket. Ennek az alábbiakban részletezendő megoldásnak információtörténeti szempontból az adja a jelentőségét, hogy egy Európában egyedülálló adatbázis tette lehetővé, hogy az ezredek mindig teljességgel fel legyenek töltve megfelelően kiképzett, fizikailag jó állapotban lévő és hozzáállásában megbízható fiatalemberekkel. A porosz hadsereg 18. századi sikereit az előre felkészített, gyorsan mozgósítható tartalékosoknak és a hadszolgálat iránti elfogadóbb magatartásnak köszönhette. Mindez pedig egyszerűen a központi állam és lakosok közötti közvetlenebb kapcsolata révén vált lehetővé.

Frigyes Vilmos a sorkatonaságot megelőlegező kiképzési és toborzási eljárást további, sokkal inkább gyakorlatias tanulási folyamatok érdekében használta fel. A kaszárnyákban békeidőben hasznos szakmákra készítették fel a fiatalembereket (főleg szövetek, ruhák előállítására). Mivel szüksége volt a bürokratikus hadszervezetnek írástudó altisztekre, ezért alapfokú oktatási intézmények egész sorát hozta létre a parasztfiúknak. Az elemi készségek kialakításán túl itt gazdálkodási ismereteket tanítottak, és e tevékenységgel hozzájárultak a paraszti „jövedelemtermelő képesség” növeléséhez.

A besorozottak immár nem csak veszítettek új társadalmi státuszukkal:

• már nem a földesúr joghatósága alá tartoztak, hanem közvetlenül a király alá, aki nem volt feltétlenül méltányosabb, de kiszámítható kereteket adott;
• vasárnaponként kötelező jelleggel, vélhetően büszkén viselték a templomba menet a kék uniformist és az oldalfegyvert, amellyel világossá lett, hogy ők a „király emberei”, fontosabbak másoknál és védelmet élveznek;
• leszerelt veteránként kisebb városi tisztségeket, postai és iskolai állásokat töltöttek be, nem mondott le róluk teljességgel a király (a porosz oktatás gyakorlatát ez tette katonássá);
• jövedelemszerző dolgokat tanultak, amelyet minden bizonnyal hasznosítottak, hiszen a porosz gazdaság főleg a textilipar révén nagyot ugrott előre az európai rangsorban, illetve a burgonya sikeres meghonosítása révén az éhezés ritkává vált.

A modern állam megszületésének kulcsmotívuma, hogy az államvezetés a lakosság egyes csoportjainak testét és szellemét meghatározott célok mentén fejleszthetőnek gondolja, valamint az egyes egyéneket külön-külön el tudja érni. Az előadás szerkesztése közben szembesültem azzal, hogy alapvetően Michel Foucault-nak a modern állam előtörténetéről kialakított gondolatai mögé bújhatnék, de ezekkel most nem teszem hosszabbá a bejegyzést.

Az egyes állampolgárok (itt még: férfiak) regisztrálásának hozadékai messzemenő hatásokkal jártak, és hatalmast lökést adtak az adminisztratív megoldásoknak. Frigyes Vilmos a hatékony információgazdálkodást nem pusztán a korszakban rendelkezésre álló módszerek alkalmazásával érte el. Olyan hivatali működést és olyan hivatali állományt alakított ki, amely nyitott volt arra, hogy használja a statisztika, a katalogizálás, a térképészet új eszköztárát, különösen akkor, ha ezek a hasznosságukat már bizonyították. Frigyes Vilmos

• különböző hivatalnokok és testületek együttműködését kényszerítette ki rendszeres közös ülésezések erőltetése által;
• nyomoztatta és tesztelte a hatékony információáramlást a munkatársak között (egyszerű kérdésekkel tesztelték, hogy egy ismeret eljutott-e minden hivatalhoz);
• a pietizmus mozgalmának innovatív iskoláiból erős hivatástudattal, egyfajta korai menedzsment-szemlélettel rendelkező személyekkel töltötte fel a hivatalnoki állásokat, akik jobbára városi polgárok leszármazottjai voltak.

A porosz hivatalnokok hatásköre mai szemmel kaotikus volt: a hivatalnokok különböző ügyekben, különböző helyeken kaptak illetékességet. Az átfedések viszont “probléma-megoldási” és érvelési versenyt indítottak: az érveket pedig legkönnyebben számokkal tudták alátámasztani a gyakorlatias király előtt.

Egyes hivatalok megítélését befolyásolta a két szinten ellenőrzött saját költségvetési tervük betartása. A hivatalnokok fizetése nem volt szabályozott: a király egyénenként döntött róluk, önkényesen ösztönzött és büntetett. A kialakult versenyt jól jellemzi, hogy Henry Jacoby kutatásai (Die Bürokratisierung der Welt) szerint az erősen leterhelt porosz hivatali vezetők gyakran a hiányzó munkaerőre panaszkodtak, de létszámuk igen mérsékelt maradt Frigyes Vilmos alatt (kevesebb, mit 500 fő). Ezzel egyidőben Franciaországban már a kormányzati vezetők is joggal túlméretezettnek tekintették a bürokráciát, amelynek létszáma messze elhagyta a 10 ezer főt.

A porosz bürokrácia I. (Nagy) Frigyes uralkodása során kezdett számszerűen gyarapodni, és ezzel párhuzamosan kivette a helyi igazgatási szervek kezéből a feladatokat. A fiúk lajstromba vételét például 20-30 éven keresztül jellemzően helyi lelkészek végezték el, a munkát a területileg illetékes katonai ezred szervezési feladatokkal ellátó személyei segítették és ellenőrizték. A központi közigazgatás azonban felmondta a „civil” segítséget, leszűkítette a „katonai közigazgatási” szervek illetékességét, miközben a nemesi közigazgatási egységek hatáskörei jelentőségükben veszítettek. A század végére mindennapossá lettek a porosz közigazgatást érintő szépirodalmi művekben megírt panaszok: ez az ország egy börtön, amelyben mindenhez engedélyt kell kérni barátságtalan hivatalnoktól.

Hogy ne nyúljon túl hosszúra a bejegyzés: a téma feldolgozása során az a kép alakult ki bennem, hogy a modernnek tekintett központi és adminisztratív megoldások kezdetben ráerősítettek a meglévő folyamatokra. Kisebb közösségek ágyazódtak még be az embereket, e közösségek, szerveződések autonóm oktatási, szociális, vagyongazdálkodási, stb... megoldásai mellett a „beavatkozó-fejlesztő állam” megjelenése először jobbára többletlehetőségeket biztosított, lényegében minden társadalmi csoportban javította a boldogulás esélyeit. Az, hogy ezekkel élni tudtak az akkori emberek, az többek között annak köszönhető, hogy saját közösségeikben aktívaknak, megoldáskeresőknek kellett lenniük, nem teljes megoldást vártak az államtól (sőt!). Természetesen e közösségek nem a boldog harmónia megvalósulását jelentették, sokaknak akkor (is) új közösségek keresése jelentette az egyetlen vállalható opciót. Mára viszont nálunk – az államszocialista múlt és a széleskörű szegénység miatt fokozottan – az állam maradt, a közösségi ember eltűnt, az államtól azonban olyan dolgok megoldását várjuk, amelybe (sűrűn) beleavatkozva több kárt okoz, mint hasznot.

[Zárójelben: Most, amikor a nemzet és az ország a „közösségi” (?) lét alapegysége, és a jövedelmek nagyobbik felét magához ragadó állam e helyzet fenntartásában rövidtávon érdekelt (4 évnél hosszabb időtáv pedig nincs), a központi államot érintő érzéseink, kritikánk mellett nehéz újraépíteni egy-egy valódi kisközösséget vagy élő szakmai szervezetet, és nem a „kilépésen” gondolkodnunk.]