Kezünkben van

Török Gábor politológus december 31-én a jövő fő kérdésének az ország szuverenitását jelölte meg. 

"Sokszor beszélünk mostanában nemzeti szuverenitásról, és valóban, ma ez az egyik tét... Ma ugyanis nem az a kérdés, hogy figyelembe vesszük-e katonai, politikai és gazdasági partnereink, szövetségeseink ilyen-olyan kéréseit, figyelmeztetéseit, hanem az, hogy – akár reálpolitikai megfontolású, akár belátáson alapuló változtatások árán - elkerülhető-e az a helyzet, amikor az ország sorsáról már nem választott vezetői döntenek." 

A megjelölt ok önmagában ésszerű: egy ilyen beavatkozás révén az Orbán-kormány megmaradt hívei és a többiek között tovább, talán polgárháborússá erősödik a feszültség.

"Orbán Viktor kívülről kierőszakolt megbuktatását, tudniuk kell, hogy egy ilyen lépést sokadíziglen megszenvedne az ország. Lehetetlenné tenné a normális politikai diskurzust, a magyar politikát az eddigieknél is irracionálisabb irányba, a mítoszok, a hiedelmek és a legendák felé terelné. Olyan út ez, amelyet csak az kívánhat, akinek Orbán bukása fontosabb az ország jövőjénél."

Csak egy probléma van ezzel: normális politikai diskurzusról már régen nem beszélhetünk, évek óta egy másodperc erejéig sem mozdultunk ebbe az irányba, erről már lekéstünk. A háborús retorika már jó ideje jelen van a közbeszédben, a "Kulturkampf" pedig nem kizárólag, és talán nem is elsődlegesen ezen a szinten történik: a mindennapokban zajlik a küzdelem, ahogy éljük az életünket. A helyzet ezen a szinten pedig még inkább kilátástalannak tűnik, és messze nem az igénytelen népi-urbánus, balos-jobbos felosztás keretében helyezhetőek el a kulturális/életvezetési csoportok. Itt pedig nem az a gond, hogy annyira széttartóak e csoportok, amennyire, mert azt elbírná egy modern állam: a gond az, hogy a nagy többség ezen a szinten pont, hogy hasonló. Egyszer például érdemes lenne összehasonlítani, hogy saját népét vagy szakmai közegét hogyan és miért ostorozza egy szellemileg kicsit is igényes baloldali illetve jobboldali véleményformáló. 

Török Gábor hangsúlyozta, hogy a kormánypártok és a kormányfő mellett az ellenzéknek egyaránt felelőssége van abban, hogy látványosan direkt külföldi beavatkozás nélkül folytatódjon a történet. Nem tudom, kiket ért ellenzék alatt: szerencsés esetben nem ragad le a parlamenti pártoknál. Mert egy dologban hálásak lehetünk a Fidesz mohó és kispályás csörtetésének, valamint nagypályás butaságának és rablásának: nélkülük nem mozdulnak meg azok, akiknek a szavazatokra hajtó pártok belharcai, illetve a rájuk nehezedő médiafigyelem elrettentettek ettől a szférától. Döntéshelyzetet érzékelnek a politika iránt kicsit is fogékony emberek, és a felkavarodó színpad a régi és régi-új arcok mellett akár olyanoknak is lehetőséget adhat, akik legalább ideiglenesen mértéket tudnak szabni a politikai elit túlmozgásaival szemben. 

Amire ki akarok lyukadni, az két dolog:

1. Én nem aggódnék azon, hogy a helyzet fokozódik, mert maga Török Gábor írta korábban, hogy a politikusok igenis figyelnek arra, hol és mekkora akadályokba és érzelmekbe ütköznek. Emiatt nem önmérséklet kell, mert magától gyengülnének az ellenzéki érzelmek, ha picit is jól kormányoznának. A parlamenti ellenzéki pártok maguktól nem tudnak kijönni a karanténból, csak akkor, ha addig piszkálja a kormány a politika iránt érdeklődő közönséget, hogy az készen áll a "kellemetlenkedésre".
2. A szavazatokra hajtó pártpolitika, az országos szintű, törvényszerűen elsődlegesen a médiaszereplésre épülő politizálás most ugyan kiemelkedő szerepbe került, de hosszabb távon a társadalmi folyamatokat más tényezők határozzák meg, és inkább a pártpolitika alkalmazkodik hozzájuk némi késéssel, mintsem fordítva. A kisközösségi és a szakmai életünkben nekünk magunknak kell elvégezni azokat a változtatásokat, amelyeket majd viszont szeretnénk látni a "nagypolitikában".